Warenzo felé sétálunk.
Ha szomjas vagy, másnak tűnik a világ. Összetöpörödik. Elveszíti a mélységét. Közelebb jön a horizont. (Észak-Etiópiában az éggel találkozó Föld-vonal kemény és sápadt, mint egy koponya). A sivatag úgy szorul köréd, mint egy hurok. A szomjazó agy lekicsinyíti a Hasadékvölgyet; a szemek beszívják és felnagyítják a részleteket, víz nyomait keresve. Semmi más nem számít.
Ahmed Alema Hessannal több mint 32 kilométert tapostunk a perzselő melegben. A teherhordó karavánt elhagyva meglátogattunk egy göröngyös ásatási helyet, Gonát, ahol a világ legrégebbi kő eszközeit találták. Szomjasak vagyunk, nyűgösek, idegesek. Keveset beszélünk. (Mit is mondhatnánk? Miért szárítsuk ki a szánkat?) A nap sugarai dugóhúzóként ékelnek az agyunkba. Egy afar szólásmondás szerint, ha eltévedsz, vagy szomjas vagy, jobb a napon sétálni, mert ott megtalálnak. Halálos lehet engedni a többezer tüskebokor által nyújtott árnyék kísértésének: senki nem fog rádbukkanni. Ingadozva haladunk hát tovább a vakító délutánban — míg egyszer csak távoli kecskemekegésre leszünk figyelmesek. Mosolyra derülünk. Ahol kecske van, ott ember is van.
Házigazdánk egy afar család a hegyen. Két erős, mosolygós asszony. Nyolc szakadt gyerek, valaha tán ruhaként használt rongyokban. És egy idős asszony — nem tudja, hány éves —, aki kertitörpeként görnyed a gyékény árnyékában. Hasnának hívják. Az idők kezdete óta itt ül és fon pókszerű ujjaival. Magához hív minket, hogy pihentessük fáradt tagjainkat, vegyük le cipőinket. Vizet tölt egy leharcolt kannából — poros, meleg, olyan higanyos, mint az olaj, de mégis kincs. Maréknyi sárga bogyóval kínál. Ő az anyánk.
60 000 éve, amikor őseink kivándoroltak Afrikából, más humanoid fajokkal is találkoztak. A világ tele volt idegen rokonokkal: Homo neanderthalensis, Homo denisovans, Homo floresiensis, és talán más, nem egészen emberszerű emberekkel is.
Hogyan éltek? Hogyan szerettek? Ezekre a kérdésekre sosem kapunk választ.
Amikor összefutottunk talán egy hasonló hegytetőn, megosztottuk velünk a vizünket? Békésen elvegyültünk velük, ahogy némely genetikus állítja? (Afrikán kívül a modern emberpopuláció 2%-a hordoz neandervölgyi DNS-t). Vagy megerőszakoltuk és legyilkoltuk őket, elindítva ezzel véres történelmünk népirtásait? (Fernando Rozzi, a párizsi Centre National de la Récherche Scientifique munkatársa egy modern ember által lakott barlangban megcsonkított állkapcsot talált, rajta erőszakra, vagy akár kannibalizmusra is utaló jelekkel.) A tudósok máig vitatják ezt a kérdést. Egy dolog azonban biztos, mégpedig az, hogy egyedül mi voltunk a túlélők. Miénk lett a Föld. De milyen áron: család nélkül maradtunk. Mi vagyunk a magányos majmok.
Hasna kellemes hangja álomba szenderít.
Arra ébredek, hogy Alema csendesen beszélget a nomádokkal. Visszatértek az állatoktól. Kezet rázunk. Megköszönünk nekik mindent. Kekszet hagyunk a vigyorgó Hasnának, és folytatjuk utunkat. Igyekszünk, mert találkoznunk kell a tevésekkel útban Warenzo felé. Aznap este, miközben az ajándék sós vizet kortyolgatjuk a szélben lobogó tábortűz mellett, Alema elmeséli, hogy a nomádok megfenyegették. Nem közülük való volt. Kis híja volt, hogy nem vágta őket kobakon a sétabotjával.
