„Hány tevét szeretnél?”
A Négy Évszak hotel elegáns kávézójában ülök. Nem gondoltam volna, hogy Szaúd-Arábiában a tevevásárlás olyan helyeken történik, mint ez az exkluzív oázis itt, nett pincérekkel, csillogó márvánnyal, vésett üveggel. Afrikában, ha tevét akarsz, izzadnod kell: egy afar kunyhóban guggolva (vagy épp a kunhyó előtt, ha túl nagy a füst a sütés miatt) győzöd meg a nomádot, aki épp az állatokhoz való mély lelki kötődését ecseteli („Ők családatagok! Sose adnám el őket”), hogy abszolút nem érdekel a jószágja, gebék amúgy is, négy lábon járó bolhazsákok, és egy fél szalmaszálat sem tennél keresztbe azért, hogy megvedd őket—így vezetve fel az igazi tárgyalást.
De Szaúd-Arábiában kezdő vagyok: osztályidegen, naív, lemaradt. Egy fekete lakk asztal a Négy Évszakban, rajta francia trüffel procelánban, pont az a hely, ahol elindul egy teveszerző küldetés. Mert itt vannak a barátaim. Fares Bugshan és Seema Khan, vállalkozók és közösségi vezetők. Meghívtak, hogy az oktatásról beszéljek a helyi iskolákban. Amikor mellékesen megemlítem, hogy milyen nehéz a modern Szaúd-Arábiában, a híres beduin nomádok hazájában találni egy sima igás tevét, Seema leteszi a csészéjét. Bőrkötéses jegyzetfüzetet varázsol elő. Kattint egyet a tollán. „Hány tevét szeretnél?”
„Hát, kettőt.”
„Ennyi?”
„Hímeket.”
„Két hímet.” kezdi írni. „Oké, még valami?”
„Öt és hét éves közöttieket.”
„Öttől hétig. Igen.”
„És sajnos nem tdok 2500 rijalnál többet fizetni fejenként.”
„Kétezer ötszáz.” – bólint. „Oké, még valami? Nem értek a tevékhez.”
„Jó lenne kasztrált.”
„Ó, igen. Kasztrált. Persze.”
„Köszönöm, Seema.”
„Nagyon szívesen, Paul.”
Slow sipping: tea and haggling over camels in Jeddah.
Paul Salopek
Pár nap múlva két tevét vásárolok, öt és hét év közöttieket, a Szaúd-Arábiából kivezető útra. Egy marhaváráson találtam őket a partmenti Dzseddában, ahol szaúd-arábiai utam indult. Vagyis inkább Fares és Seema találta őket nekem. Por. Teveürülék. Hajcsárok kibálnak kidőlt-bedőlt karámokban. Egy pillanat alatt ismét Afrikában érzem magam. Elememben vagyok. Az eladók eltévedt szudániak. Egy vászon sátorban alkudozunk. Tizennégy csésze tea múlva létrejön az egyezség. (Gyanítom, hogy rosszabb sorstól mentettem meg a két állatot, mint a zoknijaim cipelése a Nefud sivatagban: szőrükön sárga festék nyoma, amit a húskereskedők használnak a kikötőben). Másnap, hogy megünnepeljem a sikert, zsirokopterrel körberepülök Dzsedda felett.
Mi is az a zsirokopter? Adja magát a kérdés.
A zsirokopter a helikopter és a repülőgép keresztezése. Nem is tudtam, hogy léteznek még ilyen masinák. (Beugrik egy kép: Amelia Earhart áll egy zsirokopter mellett.) Dzseddában van zsirokopter klub. A legújabb német zsirokoptert használják. Egy másik szaúdi ismerősöm, Mubarak Swilim Al Swilim ezredes vezeti a klubot. Mubarak az Arab Légisport Egyesület alelnöke és az Iszlám Országok Ejtőernyős Bajnoka. Ő az egyik arab, aki az Északi Sarkon is ugrott. (Nem volt nagyon hideg? Kérdezem. Nem, nem, válaszol: pont, hogy izzadt a speciális melegruhában, amit viselt.)
Amelia Earhart’s Beech-Nut Autogyro arrives in Denver, Colorado, June 3, 1931.
Harry M. Rhoads
„Fel kell térképezd az utat előbb”, mondja Mubarak. ”Elég rég volt, hogy bárki is kisétált volna Szaúd-Arábiából.
Ez kétségtelenül igaz. Így hát felveszem a párnás fülhallgatót, és zsirokopterezek egyet Dzsedda felett.
Szaúd-Arábia egy hatalmas és bonyolult ország. Ultramodern, mégis ősi. Hagyományos, de újszerű. Régészete messzire nyúl vissza - egészen az ősi homo sapiens vándorlásokig Afrikából - és mégis, a tiszta sivatagi levegőben a jelene és múltja harmóniában van: összeérnek. Itt egy nap alatt évszázadokon sétálsz keresztül.
Tervezett közel-keleti utam mentén vörös téglás régi iszlám kisvárosok tülekednek multimilliárd dolláros beruházásokkal: kétmillió embert befogadó instant városokkal. Gyorsvasút épül az ősi Haj út mentén, ahol királyok jártak tizenöt ezer feldíszített tevéből álló kíséretükkel. DNS-szekventáló szupergépek moraja hallatszik az egyetemen, amely mellett elhaladok. Dzsedda óvárosában 36 mecsetből imára hívó szó üti meg az ember fülét naplementekor - egy másfajta moraj. És persze ott vannak az olajvezetékek. 1500 kilométeres utamon jó párat keresztezek majd. A világ kőolaj-termelésének negyedét pumpálják az éhesen várakozó hajókra: mennyei áldás - vagy átok -, attól függően, hogy kivel beszélsz éppen, melyik nap, milyen hangulatban.
An instructor with the Jeddah gyrocopter club steers north for the open desert.
Paul Salopek
„Felidézed a múltunkat”, mondja egy barátságos fiatal pilóta a zsirokopter klubból. Hallott a teve ügyemről.
Mosolygok. Megköszönöm. Legalább három generációval fiatalabb annál, hogy felidézhesse, amire emlékezni vél. Mégis, akarom neki mondani, van, ami összeköt minket. A tevék észak-amerikai állatok. Negyven millió évvel ezelőtt fejlődtek ki a mai Kanada és Egyesült Államok területén fekvő hideg alföldeken. A fosszíliákból tudjuk, hogy csordástól vándoroltak át a Bering-szoroson Eurázsiába, Arábiába, szembe a keletre áramló emberekkel. Az Újvilágba érkező első emberek tízezer évvel ezelőtt a kihalásig vadászták őket. Az ő nyomukban járok.
„Hogy hívják a tevéidet?” kérdezi a pilóta.
Még mindig forog körülöttem a világ. A fény óceánját láttam épp.
„Fares”, válaszolom. „Fares és Seema.”
Fares (left), Seema (right).
Paul Salopek
