“Bizonyos értelemben az autó egy protézis, és bár a beültetések általában hiányzó végtagokat pótolnak, az autó-protézis egy elvi szinten sérült testet támogat, egy olyan testet, amit az emberi léptéken túlmutató világ találmányai bénítanak meg.” – Rebecca Solnit, Kalandvágy: A gyaloglás története
Mohamad Banonuah szenved.
Szúnyoghálója alatt fekszik összekuporodva, fogja az oldalát. Hajnali egy óra elmúlt. A Nap a Föld túloldalán hidrogénnel szítja hatalmas kazánját. Felettünk kékeszöld tengeri élőlényekként hidegen szikráznak a csillagképek.
“Feküdj vissza”, lihegi Banounah. Legyintésén látszik a gyengeség. “Jól vagyok.”
De szaúdi útitársam egyáltalán nincs jól. Zseblámpám fényében üvegesnek tűnnek a szemei. Azt mondja, úgy érzi magát, mint akit megkéseltek. Alig bír állni. Farhan Shaybani, a logisztikusunk, beindítja a teherkocsit. Felkeltjük Awad Omrant is, a tevehajcsárunkat. (Ő fog őrködni a táborban). Farhan és én kórházba visszük Banounah-t.
Az első ülésről hátranézek erre a tagbaszakadt emberre, ahogy egy halom túracuccon pihenteti borotvált fejét. Egy nagy, felcsavart perzsaszőnyeg is be van zsúfolva a kocsiba. Tartalék hálózsákok. Négy-öt kempingszék, teáskészlet, két felesleges sátor, négy különböző főzőlap, egy csíptethető elemes ventillátor, és két hatalmas, titokzatos zsák, amikben ólomnehezéktől kezdve isten tudja milyen kacatig bármi lehet – más szóval egy hegynyi felszerelés, amit Banounah mindig magával cipel a sivatagba. Még ebben az állapotában is vigyorog. (Arca hol felbukkan, hol eltűnik, ahogy az útmenti lámpák narancssárga fénye be-bevillan a kocsiba). Mert tudja, mennyire idegesít, hogy ennyi cuccot hord magával. Mert hevesen tiltakoztam a teherszállító autó ellen. (Ez egy vándorút, oktattam ki Riyadh-ban, nem a Párizs-Dakar rali.) És mert most ütött-kopott GMC Yukonja, amit a tevéim képességére nézve sértőnek találtam, és napokra elparancsoltam magunk mellől, most a biztonság felé röpíti őt. A megkönnyebbülés, a megmenekülés záloga. Lehet, hogy az életét menti meg. Neki volt igaza.
In Riyadh, Banounah prepares to load his gear into his support vehicle. The gilt frame stayed behind, but only just.
Paul Salopek
Éjszaka érünk a városba. Üres utcák. Zárt üzletek. Banounah az út szélén hány. A Vörös Félhold állomáson beszállok vele a mentőbe. Le-föl zötykölődik a betegágyon. Farhan reflektora követ minket.
Miért csinálom ezt? Miért vezetem szegény Banounah-t a nyomorúságba?
A szokásos indokok merülnek fel. Hogy elutazhasson az elmém a pleisztocénbe. (Az afrikai vadászok fejébe, akinek a nyomait most követem.) Hogy meséljek. Hogy lássak, halljak, gondolkodjak, stb. De el kell ismerjem, hogy apró butaságok is benne vannak, fura XIX. századi transzcendentalisták gondolatai (Thoreau: “A legrövidebb sétára is a legnagyobb kalandvággyal kell elinduljunk, felkészülve arra, hogy sose térünk vissza, csak bebalzsamozott szívünket küldjük vissza relikviaként hátrahagyott országunkba.”) Vagy halott költőké. (Bashõ: “Friss levéllel törölném szemedről a könnyet.”) Vagy elfelejtett álmok a közép-mexikói üvegkék vulkánoknál töltött gyerekkorból. Tele véletlenekkel, talált tárgyakkal, szedett-vedett vigasztaló szeméttel, a fejem nem sokban különbözik Banounah kocsijától.
Az intenzíven egy szudáni doktor sós oldatot spriccel Banounah ereibe. “A barátja csupán kiszáradástól szenved”, nyugtat meg. De nem vagyok meggyőzve. Inkább a rendszertelen gyaloglás lehet a probléma.
Csapongó vándor vagyok. Cikk-cakkban megyek. Megállok. Megfordulok. A lábammal firkálgatok a homokba. Banounah, ezzel ellentétben, a küldetésekben hisz – az egyenes útban. Katona volt. Lassan, de biztosan halad a célja felé: legyen az limonádé egy út menti boltban, vagy GPS koordináták. Olyannal gyalogolni, akivel nem egyezik a ritmus, a sebesség, semmiképp sem könnyű. Lassabb, gyorsabb, szinte mindegy: kényszerűen igazítani a lépést egyik félnek sem jó. 30-40 ezer lépés után – átlagosan ennyit lépünk a napi 30 km alatt – a két tempó közötti súrlódás már megviseli a feleket. Nyikorognak az inak. Feladják az ízületek a természetellenes sebességnél. A jelenséget legjobban nem is egy gyaloglásról, hanem egy montanai favágókról szóló történet írja le. A fűrészt két végén húzó-toló munkások vagy precízen összehangolták az izommunkát, vagy nagyon hamar elfáradtak, kimerültek:
“És a lényeg, a fűrészelés, csodálatos lehet, ha egy ritmusra dolgoztok – néha el is felejted, mit csinálsz, és elveszel a mozgás és az erő világában. De ha kiesel a ritmusból akár egy rövid időre is, egyfajta mentális betegséggé válhat – vagy akár valami még kellemetlenebbé. Mintha nem jól működne a szíved.”
Jegesen világítanak a kórházi váróterem neon színei. De nevetni hallom a filippínó nővéreket. Banounah az, meg a kaján viccei. Tiszta pozitív életerő.
A világ egyetlen arab nyelvű sivatagi útmutatójának szerzője, Banounah amatőr hüllőkutató, beduin népmesegyűjtő, önképző régész, és tehetséges természetfotós. Miközben ezen szenvedélyeknek hódolt, marta már meg szőnyegvipera – a legtöbb emberi halált okozó kígyómarás felelőse -, skorpió; egy hegyről leesve eltörte mindkét csuklóját, és bőrének nagy részét lehorzsolta, amikor ismerősének tinédzser fia nem vette észre, hogy ejtőernyője már leszállt, és a vonóautóval továbbszáguldva nagy sebességgel végighúzta a sivatagon. Három hónappal az epeműtétje után csatlakozott az Out of Eden Walk-hoz.
“Paul, van egy nagy probléma,” mondta, amikor először hívtam fel Afrikából, hogy megbeszéljem vele szaúd-arábiai szakasz logisztikai részleteit.
Csendben felkészültem a legrosszabbra.
“A neved” folytatta. “Arabul vizeletet jelent.”
Majd’ egy percig nem bírta abbahagyni a röhögést a vonal túloldalán.
A gyaloglás olyan, mint a nyelv. Mint az ideológia, teológia, vagy a kozmológia: egy helyben kialakult gondolat. A séta számtalan ragozása, dialektusa, és alfaja fog feltűnni és eltűnni vándorutam során. Hányféle taxonómiát kell megismernem a világban? És az én utam vajon túléli majd?
Banounah, mint a városi szaúdiak 83%-a, képtelen egy lépést tenni teherautó nélkül. Úgyhogy az agyonzsúfolt Yukon Farhan vezetésével továbbra is a nyomunkban halad. Én pedig tovább hőbörgök, és hosszú napokra elküldöm máshova. És Banounah, messze mögöttünk gyalogolva, továbbra is leinti majd a poros beduin platós kocsikat, beszerzőútra küldve őket: órákkal később a déli táborba érnek, csirkét, rizst hoznak. Banounah jellegzetes nevetésével kacag meglepett arcomat látva. Ő betakarít. Vadászik és gyűjtöget. Közelebb van a világot elsőként felfedező kőköri vándorokhoz, mint én.
Május vége és Július vége között volt egy kis késés a hozzászólászok megejelntetésében Paul írásai alatt. Elnézést kérünk emiatt. A hozzászólások, és Paul válaszai, frissítve lettek.
