A hőség.
Elbújunk előle. Próbálunk menekülni. De igyekezetünk hiábavaló, szánalmas, hasztalan. Kicsúfolja minden erőfeszítésünket, tervünket, védelmünket. Szétmorzsolja az akaratunkat. Mindig a hőség nyer.
Tolmácsunk, Ali al Haribi, felegyenesedve ül a tikkasztó sötétben, az enyhülést nem hozó éjszakában. Vadul ver a szíve. “Nagyon furcsa”, mondja csendesen, lemondóan, mintha csak valaki más problémájáról beszélne. “Nem tudom irányítani a lélegzetemet.” Azért beszél így, mert tényleg elvesztette a kontrollt a teste felett. Egy gonosz erő vette át az uralmat: a hőség. Szaporán liheg, a tüdeje alig bírja pumpálni a forró levegőt.
Délelőtt tíz órára a tevék is kidőlnek. A nagydarab Fares időről időre leül a Safra-völgy dűnéin. Könyörgünk neki. (“Légy jó fiú, Fares”, kéri Ali. “Gyere, állj fel szépen.”) Az állatok rávetik magukat a sivatagi forrásokra. Pofájukat mélyen az algáktól zöldellő vályúkba merítik. Két perc alatt felszippantanak húsz liter vizet. Mi, emberek, viszont magunkban küzdünk a szomjúsággal. Befelé menekülünk a Nap elől. A bőrünk alá rejtőzünk, meghúzva magunkat eldugott, nyirkos, nedves csontvelőnkben.
Seema goes to the source at a desert well.
Paul Salopek
Egy tüskés fa alatt ülve Ali a mobilját mutatja. Ilyen üzenetet még nem látott a képernyőjén: “A készülék túllépte a megengedett működési hőmérsékletet.” Kikapcsolt a melegtől. Ali háromszor magyarázza el, mielőtt felfogom. Bután pislogok ki rá koponyám barlangjából. Úgy látszik, az én áramköreim is szétolvadtak.
Logisztikusunk, Saeed al Faidi, egy pizzával búcsúzik tőlünk. A felesége, Hind Yahya al Shareef sütötte.
A sajt, paradicsom, olíva, paprika úgy csillog a sivatagi ég alatt, mint egy hallucináció: egy ötven centis délibáb. Csaknem egy éve nem ettem pizzát. Egy beduin emésztőgödör poros tetején fogyasztjuk el. Utána megkérem Saeedot, hogy többet ne hozzon nekünk ilyesmit. Nem láthat el egész ázsiai utunkon. El fogja kényeztetni az embereket. (A tevehajcsárunk, Awad Omran, már egyébként is panaszkodik a konzervbabra, száraz kenyérre, összenyomódott hagymára, meg a gyorstészára.) De a valós indok öncélú: az ilyen gazdag, városi áruk az ízlelőbimbóimnál fogva kirántanak sivatagi hangulatomból. Fejbe kólintanak. Egy érzéki ostorcsapás. A sok íz mesterségesen felülkerekedik a Hejaz kristályos ürességén, még távolibbá, elérhetetlenebbé, valószerűtlenebbé téve a perzselő űrt előttünk. (T. E. Lawrence írt egyszer egy szíriai királynő palotájának romjairól, ahol minden falba beleépítették az alapvető olajokat: jázmint, violát, rózsát. “Gyere, szagold meg a legédesebb illatot”, hívta a kísérője, és egy másik szobába vezette, ahová szabadon beáramlott a sivatagi szél. “Ez a legkülönb mind közül: nincs íze.”)
Saeed al Faidi (right) brings his wife’s homemade pizza to celebrate our first well camp.
Paul Salopek
Egy hét múlva Saeed ismét feltűnik a nyomunkban.
Ezúttal csokitortát hozott, ezt is szirén felesége sütötte.
Látja az arcomon a nemtetszést. “Ez az évfordulós tortánk”, mentegetőzik feltartott kézzel, hogy elejét vegye a tiltakozásomnak. “Mondtam az asszonynak, hogy meg kell osszuk a szeretetet a srácokkal.”
A süti meg is teszi ezt. Csak a fele fogyott még el. A bevonatra szórt arab betűk maradékából kivehető még a “Szeretlek” felirat.
*****
A parttól távolabb gyalogolunk.
Az elhagyatott tarik al hajj zarándokutat követjük a szíriai Bilad al-Shamból Jordániáig, Mekka és Medina szent városáig.
Átlátszó gézszerű hegyek. Mintha a levegőbe lennének festve. Napsugár-foltok a perzselő völgyekben. Narancskérgű sahur fák adnak néha életmentő árnyékcsíkokat. Az égető hőségtől cseng a fülem. Kezdek hangokat hallani – folyamatos csilingelést.
Ja, nem, ez a mobilom.
Már megint a nők. Folyamatosan hívnak.
Ismeretlen számok. Nem tudom, kik ezek. Arabul tesznek fel szomorúan hangzó kérdéseket, amiket nem értek. Van vagy egy tucat, vagy száz belőlük. Kik ők? Nem tudom. Honnan tudják a számomat? Fogalmam sincs. De a sajátos arab telefonszolgáltatóra, a Mobily-ra gyanakszom: biztos újrahasznosítják a lejárt telefonszámokat. Az enyém, úgy néz ki, korábban egy életveszélyben lévő arab nőknek fenntartott ingyenes segélyvonalé volt. “Malesh, malesh,” mondom a kétségbeesett hívóknak. “Mafi Arabi.” És leteszem. De újra hívnak.
Egyikük negyvenszer vagy ötvenszer is felhív. Odaadom a telefont Alinak.
“Rossz számot hívott”, tájékoztatja a hölgyet szigorúan.
“Tudom”, válaszolja a nő, majd lerakja.
Ekkor felmerül bennem, hogy ők szaúdi nők. Elzártan élnek. Unatkoznak. Rendkívül konzervatív világuk nemi barikádjai mögött kuporognak. Egy társadalmi purdah-ba vannak zárva. Szinte érzem, ahogy a légkondícionálójuk hideg, szomorú, fémes levegőt fúj a fülembe. A magány, a nihil moraja. Emberi kapcsolatra vágynak, bármilyenre, kitörve zárt köreikből; erre jutok. Bárki jó lesz, aki meghallgatja őket, még akár egy idegen is, aki semmit sem ért. Így hát hívogatnak. Micsoda irónia! Hónapokig próbáltam hozzáférni a szaúdi társadalom másik feléhez, a nőkhöz. De nem egyszerű, főleg az útvonal közelébe eső távoli országokban. Tenni kell érte. És most, a Mobily ingatag ügyfélszolgálati színvonalának köszönhetően végre fellibben a fátyol. Még ha elektronikusan is. És ugye semmit sem értek. Lélekben együtt érzek ezekkel a nőkkel.
“Furcsa számot kaptál a Mobily-től”, mondja Ali később, teveháton ülve. “Ezek a nők. Azt hiszik, valami munkaközvetítőt hívnak. Szobalányokat keresnek.”
*****
Furcsa tárgyak mellett megyünk el az úttalan sivatagban.
Autókerekek, díványok, étkezőasztalok, felcsavart szőnyegek, irodai forgószékek, egy tévé – kanyargó, de tervezett vonalon lepakolt lomok, négyzet, négyszög alakban lerakva. Szélfogó berendezés? Üzenet az ufóknak? Tájépítészet? Egyik sem: ezek beduin kerítések, rég nem művelt dinnyeföldek határait jelölik.
“Semmi nincs itt, amiből kerítést lehetne építeni”, magyarázza logisztikusunk, Saeed. “A beduinok a városi szeméttelepről hozzák ezeket, hogy felparcellázzák a sivatagot.”
A szaúdi szemét kiváló minőségű. Némely összetevő kifejezetten bensőséges, megható. Egy porcelánkészlet, vitrinestől. Gyerekjátékok. Fiókok, tele rozsdamentes kanalakkal. (Awad körbenéz, próbálja feljavítani olcsó tábori készletét. ) Mintha hirtelen eltűnt volna a modern világ. Mintha a hejazi homokvihar megszűnt volna, felfedve előttünk a jövőnket: egy letűnt műanyag Atlantiszt.
A harmadik napunkon El Reis-ben puskadörrenések hallatszanak. Bumm – bumm – bumm.
A vadászok galambokat keresnek. De alig akad galamb. Öreg platós kocsikkal keringenek az izzó síkságon, terepjárókkal, és lehúzott ablakból lövöldöznek a tövises fákon élő közönséges fecskékre és egyéb madarakra.
A dead bird, made of plastic and brass.
Paul Salopek
Szaúd-Arábia környezetvédelmi törvényei legalább olyan szigorúak, mint bárhol máshol a világon. Kidolgozott állami és magánprogramok segítik a kihalással fenyegetett fajok szaporítását. De nagy az ország. És kint, a sivatagban, ahol senki nem figyel, a legősibb farkastörvények uralkodnak. A Hejaz dűnéin semmi sem változik.
Ezek nem rossz emberek. Barátságosak. Egyikük megáll, hogy adjon egy kancsó vizet. De nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy mit szólnának beduin őseik – türelmes sivatagi vadászok, gyalogos, tevés hajtók, lándzsával, akik úgy követték a nyomokat, mint az apacsok -, ha látnák ezt a motoros felhajtást. Keresem a szót, amivel leírhatnám a jelenséget. Nem igazán vadászat.
“Olyan”, mondja Ali, “mint a vásárlás.”
Igen.
Öt nap múlva leburkolt útra bukkanunk.
Ali and Fares contemplate the Anthropocene.
Paul Salopek
Több, mint száz kilométert jöttünk a Vörös-tengertől, keresztül égető síkságokon, csillogó okkersárga medencéken, egészen Yanbu al Nakhal hegyi faluig. Ez életem legforróbb gyalogútja – önmagában is elég nagy kaland, de csupán egyetlen lépés a százból, amit a világ körül megteszek.
Ali, Awad, és én kezet rázunk. Megáll mellettünk egy autó. Lefotóznak. Pakisztáninak néznek.
Ismét van lefedettség. A mobilom négy napja először csörren meg. Ismeretlen nő a vonal végén. Olyan kérdést tesz fel, amire nincs válaszom.
