A Vörös-tenger partján vadászunk és gyűjtögetünk.
Hassan al Faidi, csapatunk új logisztikusa, a karizmatikus fiatal Hemingway a sötétedő hullámokba dobja horgászzsinórját.
Angling: Hassan al Faidi and Awad Omran take a break from walking on the shores of the Red Sea.
Paul Salopek
Újra és újra megpróbálja. A vékony zsinórt kinyújtott mutatóujjának begyén tartja. Érzi a hullámok lágy lökését, a horog kavicsos rezgését, ahogyan áthúzza azt a korallokon, és a halszájak enyhe húzását a sós vízben, miután 20-30 méterre bedobja a csalit. Az emberiség, ez a reményteli társaság, már ősidők óta ezt csinálja: a legrégebbi horog kagylóból készült, 23 ezer éves, és egy kelet-timori tengeri barlangban találtak rá.
De az emberek ennél jóval régebb óta kutatják a tengert élelem után.
A pleisztocén kor jó részében a tengerszint átlagosan alacsonyabb volt, mint ma – így 60 ezer éve is (22 millió dagállyal ezelőtt), amikor az anatómiai értelemben vett modern ember tömegesen indult el Afrikából, hogy benépesítse a Földet. Az uralkodó elmélet szerint vándorló vadászok csapatai vonultak végig a frissen előtűnt kontinentális talapzat vájta széles rézsűkön, a földszorosok kiemelkedése pedig lehetővé tette fajunk számára, hogy elterjedjen szerte a világon. A Vörös-tenger mélyi Hanish Rillnek nevezett hosszúkás domb az Afrika és Arábia közti tengerek fölé emelkedhetett, és így lehetővé tette a korai emberek számára, hogy az anyakontinens elhagyásával a földhátak így létrejött láncolata közt ússzanak vagy tutajozzanak. Az ehhez hasonló, újonnan tett tengeri felfedezések átírják az emberi migrációról alkotott elképzeléseinket. Egy hihetetlenül régi, 14 600 évre visszanyúló part menti táborhely Chilében például arra enged következtetni, hogy a régi elméleteinkkel ellentétben az első amerikaiaknak egy része legalábbis tengerjáró kenuval, nem pedig gyalog érkezett az új világba, és telepedett le ott.
Létezik néhány abszurd teória a part menti migrációról.
Egyes tudósok azt feltételezik, hogy a tengerparti kutatómunkánk tett minket éles eszűvé, vagyis teljesen emberivé. Szerintük azzal, hogy a partra vetődött tenger gyümölcsei közt guberáltunk generációk ezrein keresztül, akaratlanul is túladagoltuk magunkat ómega-3 zsírsavakkal – az agyra jó hatást gyakorló híres tápanyaggal, amely csak úgy tobzódik a tengeri élelmiszerekben. („Mendemonda” – bosszankodott a híres paleoantropológus, Meave Leakey a felvetés hallatán.) Egy másik szélsőséges elképzelés szerint majom őseink visszatértek a tengerbe. A vízimajom-elmélet szerint a két lábon járás, a nagyméretű agy és a szőrtelenség mind-mind olyan jegyek, amelyek nem az afrikai szavannákról, hanem a sok őskori úszás és vízben gázolás hatására maradtak ránk.
Bármi is legyen az igazság, a tengerparti emlékek ott lapulnak a tudatalattinkban. Magukhoz vonzanak. Az emberiség nagy része óceán mentén él.
Coasting into Duba on a waterfront promenade.
Ali al Harbi
A Szaúd-Arábián át vezető utam jó részében ezt tapasztaltam. Álmos falvak betontéglából készült házakkal. Terpeszkedő ipari kikötők. És szinte soha nem tűnt el a Vörös-tenger a látóhatárról. Olyan, mint egy nagy kék szem, lapos és héj nélküli, akár a halszem, és a forró napsütésbe mered. Éjszaka teljesen más az ég, nincsenek rajta csillagok. A tevenyeregbe hátradőlve órákig kémleltem a sötétjét. Emlékszem azokra az éjszakákra, amikor hivatásos halászként dolgoztam a tengeren. A sós víz érzete az acélon. A hegesztő, ahogyan a kotróhálón dolgozik, és vörös szikrákat vet a hideg észak-atlanti óceánon tükröződő csillagképekre. Kezünket kiáztatta a sós víz, olyan volt, akár a főtt hagyma. Ha a tengerbe tekintesz, önmagadba nézel.
„Nem jó így” – mormogja Hassan.
Egy kisebb gömbhalat húz ki – túl szálkás. Véletlenül egy tengeri kígyó akad a horgomra. A nap a nedves horizontra fröcskölődik. Ma este éhen marad az agyunk.
Jordánia kétnapi sétára van. Figyelmesek vagyunk egymással ezen az elhagyatott parton: Hassan, a logisztikus, Awad Omran, a tevepásztor, Ali al Harbi, a tolmács és én. Halkan beszélgetünk, lépteinket azonban az elhatározás vezeti. Szem elől tévesztjük a tengert. Búcsút intünk.
A VÖRÖS-TENGER HÍD, NEM GÁT
Ali al Ghabban.
Saudi Commission for Tourism and Antiquities
Dr. Ali al Ghabban, a szaúd-arábiai Turisztikai és Régészeti Bizottság alelnöke neves történész és Szaúd-Arábia-kutató. Családja Al Wajh-ból, a Dzsiddától északra fekvő régi muszlim kikötővárosból származik. Nemrég a Vörös-tengerről beszélgettem vele, amely az első számottevő földrajzi akadályt jelentette az Afrikából útrakelt emberiség számára.
K: A Vörös-tenger szaúd-arábiai partján feltárt régészeti leletekből mire következtethetünk – mennyire régre vezethető vissza, hogy a Homo sapiens ezt a partot taposta?
V: Mivel a kérdéses időszakból nem maradt fenn emberi csontváz Arábia területéről, ezért nem lehetünk biztosak a válaszban. Azonban az arábiai és afrikai kőmegmunkálásbeli hasonlóságok alapján feltételezhetjük, hogy az anatómiailag modern ember legalább 125 ezer éve van jelen Arábiában, ha nem több.
Természetesen az emberszabásúak korábban is jelen voltak Arábia nyugati, hegyvidékes területein, legalább 400 ezer évvel ezelőtt, de feltehetőleg már sokkal korábban is.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy akkor lehetett ilyen a partvonal, amikor a vízszint közel azonos volt a maival. Húszezer éve a tengerszint több mint 100 méterrel alacsonyabb volt, és a Tihama régióban, ahol a parti kontinentális talapzaton sekély a víz, a jelenlegi partvonal 50-100 kilométerrel bentebb volt a Vörös-tengeren. A vízszint körülbelül 125 ezer, majd 200 ezer éve ismét magas volt. A jelenlegihez hasonlóan magas tengerszint hozzávetőlegesen 5-10 ezer évig állt fenn a jégkorszak alatt, majd az utóbbi néhány millió évben 100 ezer éves időközönként újra megismétlődött a jelenség.
K: Akárhányszor a helyi kultúra nyomaira bukkantam utam során, mindig megdöbbentett, hogy mennyire hasonlít a Vörös-tenger menti szaúdi városokban minden, az építészettől kezdve a tengeri dalokig. Pedig a fáraók kori egyiptomiaktól kezdve a rómaiakon át egészen a gyarmatosító európaiakig mindenki szelte már ezeket a vizeket. Beszélhetünk mégis „Vörös-tengeri kultúráról”?
V: Arábia lakossága az ősidők óta alkalmazkodott a tengeri kultúrához, és számos előnye származott belőle, hiszen a tengerből nyert erőforrások elégnek bizonyultak ahhoz, hogy biztosítsák a szükségleteiket. A régió más kultúráival való interakciója az idők folyamán gondolatok és ötletek átadásához vezetett, illetve megindult a különböző árucikkek kereskedelme mindkét irányban, valamint a Föld többi része felé is. A kikötők, hajók és a tengerparti kultúrák napi szükségleteihez szükséges egyéb eszközök létrehozása egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az itt élők hozzászoktak a tengerparti léthez, és a tengeri erőforrásokat kezdték el használni a mindennapi élet szükségleteinek kielégítéséhez.
K: Fel tudna sorolni olyan Vörös-tenger menti helyeket, amelyeket a történelmi beállítottságú látogatóknak ajánlana?
V: A korai emlékek többségét kőkori eszközök maradványai teszik ki, és ezekre is nehéz rátalálni. A táj korai időkből származó talán leglátványosabb elemei a farasan-szigeteki települések kagylódombjai. Sok száz ilyen domb létezik, a legnagyobbak ezek közül akár öt méter magasak is lehetnek, és a part mentén több száz méteren át elszórva fordulnak elő. Viszonylag újnak mondhatók, mivel 5-6000 évesek, és a tengerészeti jártassággal rendelkező kőkorszaki emberek építették őket, akik halászatból, kagylógyűjtögetésből és gazellavadászatból éltek.
A Vörös-tenger menti tengeri kikötők vonzó célpontnak számíthatnak azok számára, akik fel szeretnék fedezni a régió kulturális történelmét, és bele szeretnének merülni. Az egyik ilyen hely az Acra Come, amely a római korban még aktív tengeri kikötőnek számított.
A Farasan-szigetek bővelkednek a korallépületekben, melyeket a gazdag gyöngykereskedők számára építettek, és pompás alabástrommotívumokkal díszítettek. Dzsidda pedig híres a történelmi belvárosáról, ahol számos egyedi építészeti stílusú, gyönyörű spalettás épület található.
K: Az utóbbi években fellendült a régészet az Arab-félszigeten. A legutóbbi leletek alapján a modern ember első letelepedésének időpontja még régebbre tehető itt, olyan régre, hogy megjelent egy arra vonatkozó elmélet is, hogy az emberiség igazából Arábiából indult útnak. Mire számíthatunk még?
V: A szaúd-arábiai Turisztikai és Régészeti Bizottság nemzetközi együttműködésre lépett a világ vezető régészeti szakértőivel. A feltárások olyan földrajzilag eltérő helyeken folynak a királyságban, mint a part menti területek, az oázisok, a sivatagok, a vádik (kiszáradt folyómedrek) és az őskori tavak területei. Az országban folytatott régészeti ásatások során olyan leletekre bukkantak, amelyek az emberiség legkorábbi időszakától kezdve egészen az elmúlt néhány évszázadot ölelik fel, és az emberi jelenlét bizonyítékául szolgálnak.
A farasan-szigeteki kagylódombok a világ legnagyobb ilyen lelőhelyegyüttesei. Mindez annak köszönhető, hogy a modern kori fejlődéstől és egyéb kártékony tevékenységektől elzártan, ám egy igen termékeny tengeri környezetben találhatók. A korábbi, kőkori lelőhelyek bár nem látványosak, mégis olyan koraira datálják az emberi jelenlét legkorábbi időpontját az Arab-félszigeten, mint Észak-Afrikában és a Közel-Keleten.
A látványos lelőhelyek másik csoportja Szaúd-Arábia közepén található, a Háil tartományba tartozó Jubbah őskori tómedrében, ahol az egykori tavak partján a középső paleolitikumból származó kiváló leleteket tártak fel. Ezek a helyek az egész világ szempontjából kiemelkedőek, és véleményünk szerint a modern ember Afrikából kivezető útjának lenyomatai. Más, terepi felfedezőutak célpontjai a világszerte csodált sziklaművészeti helyek, mint Jubbah, Shuwaimes és Nejran, amelyek a félsziget őskori arab népességének állítanak emléket.
Ali al Ghabban.
Saudi Commission for Tourism and Antiquities
Dr. Ali al Ghabban, a szaúd-arábiai Turisztikai és Régészeti Bizottság alelnöke neves történész és Szaúd-Arábia-kutató. Családja Al Wajh-ból, a Dzsiddától északra fekvő régi muszlim kikötővárosból származik. Nemrég a Vörös-tengerről beszélgettem vele, amely az első számottevő földrajzi akadályt jelentette az Afrikából útrakelt emberiség számára.
K: A Vörös-tenger szaúd-arábiai partján feltárt régészeti leletekből mire következtethetünk – mennyire régre vezethető vissza, hogy a Homo sapiens ezt a partot taposta?
V: Mivel a kérdéses időszakból nem maradt fenn emberi csontváz Arábia területéről, ezért nem lehetünk biztosak a válaszban. Azonban az arábiai és afrikai kőmegmunkálásbeli hasonlóságok alapján feltételezhetjük, hogy az anatómiailag modern ember legalább 125 ezer éve van jelen Arábiában, ha nem több.
Természetesen az emberszabásúak korábban is jelen voltak Arábia nyugati, hegyvidékes területein, legalább 400 ezer évvel ezelőtt, de feltehetőleg már sokkal korábban is.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy akkor lehetett ilyen a partvonal, amikor a vízszint közel azonos volt a maival. Húszezer éve a tengerszint több mint 100 méterrel alacsonyabb volt, és a Tihama régióban, ahol a parti kontinentális talapzaton sekély a víz, a jelenlegi partvonal 50-100 kilométerrel bentebb volt a Vörös-tengeren. A vízszint körülbelül 125 ezer, majd 200 ezer éve ismét magas volt. A jelenlegihez hasonlóan magas tengerszint hozzávetőlegesen 5-10 ezer évig állt fenn a jégkorszak alatt, majd az utóbbi néhány millió évben 100 ezer éves időközönként újra megismétlődött a jelenség.
K: Akárhányszor a helyi kultúra nyomaira bukkantam utam során, mindig megdöbbentett, hogy mennyire hasonlít a Vörös-tenger menti szaúdi városokban minden, az építészettől kezdve a tengeri dalokig. Pedig a fáraók kori egyiptomiaktól kezdve a rómaiakon át egészen a gyarmatosító európaiakig mindenki szelte már ezeket a vizeket. Beszélhetünk mégis „Vörös-tengeri kultúráról”?
V: Arábia lakossága az ősidők óta alkalmazkodott a tengeri kultúrához, és számos előnye származott belőle, hiszen a tengerből nyert erőforrások elégnek bizonyultak ahhoz, hogy biztosítsák a szükségleteiket. A régió más kultúráival való interakciója az idők folyamán gondolatok és ötletek átadásához vezetett, illetve megindult a különböző árucikkek kereskedelme mindkét irányban, valamint a Föld többi része felé is. A kikötők, hajók és a tengerparti kultúrák napi szükségleteihez szükséges egyéb eszközök létrehozása egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az itt élők hozzászoktak a tengerparti léthez, és a tengeri erőforrásokat kezdték el használni a mindennapi élet szükségleteinek kielégítéséhez.
K: Fel tudna sorolni olyan Vörös-tenger menti helyeket, amelyeket a történelmi beállítottságú látogatóknak ajánlana?
V: A korai emlékek többségét kőkori eszközök maradványai teszik ki, és ezekre is nehéz rátalálni. A táj korai időkből származó talán leglátványosabb elemei a farasan-szigeteki települések kagylódombjai. Sok száz ilyen domb létezik, a legnagyobbak ezek közül akár öt méter magasak is lehetnek, és a part mentén több száz méteren át elszórva fordulnak elő. Viszonylag újnak mondhatók, mivel 5-6000 évesek, és a tengerészeti jártassággal rendelkező kőkorszaki emberek építették őket, akik halászatból, kagylógyűjtögetésből és gazellavadászatból éltek.
A Vörös-tenger menti tengeri kikötők vonzó célpontnak számíthatnak azok számára, akik fel szeretnék fedezni a régió kulturális történelmét, és bele szeretnének merülni. Az egyik ilyen hely az Acra Come, amely a római korban még aktív tengeri kikötőnek számított.
A Farasan-szigetek bővelkednek a korallépületekben, melyeket a gazdag gyöngykereskedők számára építettek, és pompás alabástrommotívumokkal díszítettek. Dzsidda pedig híres a történelmi belvárosáról, ahol számos egyedi építészeti stílusú, gyönyörű spalettás épület található.
K: Az utóbbi években fellendült a régészet az Arab-félszigeten. A legutóbbi leletek alapján a modern ember első letelepedésének időpontja még régebbre tehető itt, olyan régre, hogy megjelent egy arra vonatkozó elmélet is, hogy az emberiség igazából Arábiából indult útnak. Mire számíthatunk még?
V: A szaúd-arábiai Turisztikai és Régészeti Bizottság nemzetközi együttműködésre lépett a világ vezető régészeti szakértőivel. A feltárások olyan földrajzilag eltérő helyeken folynak a királyságban, mint a part menti területek, az oázisok, a sivatagok, a vádik (kiszáradt folyómedrek) és az őskori tavak területei. Az országban folytatott régészeti ásatások során olyan leletekre bukkantak, amelyek az emberiség legkorábbi időszakától kezdve egészen az elmúlt néhány évszázadot ölelik fel, és az emberi jelenlét bizonyítékául szolgálnak.
A farasan-szigeteki kagylódombok a világ legnagyobb ilyen lelőhelyegyüttesei. Mindez annak köszönhető, hogy a modern kori fejlődéstől és egyéb kártékony tevékenységektől elzártan, ám egy igen termékeny tengeri környezetben találhatók. A korábbi, kőkori lelőhelyek bár nem látványosak, mégis olyan koraira datálják az emberi jelenlét legkorábbi időpontját az Arab-félszigeten, mint Észak-Afrikában és a Közel-Keleten.
A látványos lelőhelyek másik csoportja Szaúd-Arábia közepén található, a Háil tartományba tartozó Jubbah őskori tómedrében, ahol az egykori tavak partján a középső paleolitikumból származó kiváló leleteket tártak fel. Ezek a helyek az egész világ szempontjából kiemelkedőek, és véleményünk szerint a modern ember Afrikából kivezető útjának lenyomatai. Más, terepi felfedezőutak célpontjai a világszerte csodált sziklaművészeti helyek, mint Jubbah, Shuwaimes és Nejran, amelyek a félsziget őskori arab népességének állítanak emléket.
