“Arra nem mehetünk.”
“Nem? És erre?”
“Arra sem.”
“Na és arra?”
“Nem. Mushkela.” – Probléma.
Vezetőm, Hamoudi Enwaje’ al Bedui a mozgásszabadságról ad leckét.
Észak felé araszolunk a hatalmas, száraz, fehér Holt-tenger völgyben. Egy forgalmas autópálya mentén haladunk: óriási teherautók roggyannak meg több tonna paradicsom súlya alatt. Az út mint egy aszfalt futószalag: gépeknek épített, szabályosan egyenes, beterítik a száguldó szélvédők áldozataivá vált madarak.
Hamoudi drives Mana’ along a nightmare road—booming with truck traffic, strewn with dead birds.
Paul Salopek
Az Araba-völgy bronz dűnéi már messze mögöttünk – finom homokját felváltotta a durva zúzottkő. Mögöttünk Transzjordánia régi karavánútjai, rózsaszín homokkő, sziklás rincon-jai piszkoskékek a délutáni fényekben. Mögöttünk szíriai menekültek által kitaposott ösvények rajzolódnak ki, akik ammani asztalokhoz szüretelték a zöldség-gyümölcsöket. Előttünk pedig keskeny aszfaltfolyosó húzódik: kamionos autópálya, hangos, izzasztó, ellenséges a nem motorizált életformákkal szemben. Ránkdudálnak, ha igásszamaraink, Selwa és Mana’ túlságosan közel kóricálnak az olajos úthoz. Nyomorúság ezen az úton járni. Pokol. Mégsem tudom rávenni Hamoudit, hogy letérjünk róla. Tíz méterrel sem hajlandó odébbmenni a fullasztó kipufogógázoktól.
Miért?
“Rendőrség.” mondja komolyan. Mushkela. Probléma.
Jordániában illegális a magasfeszültségű vezetékek alatt gyalogolni, magyarázza Hamoudi. Az út mellett is vannak ilyen vezetékek. (Tényleg így van? Miért? Nem tudja.) Vagy a sár: nyugatra a visszahúzódó, tompán szikrázó Holt-tengert mocsár, futóhomok veszi körül. Tiltott zóna. A ködös távolban felsejlő izraeli határt megközelíteni szintén tilos. Bár a két nemzet között most béke van, a területen továbbra is fokozott a készültség. (Napok óta halljuk, hogy aknamentesítés zajlik a környéken; az ember gyártotta mennydörgés távoli zaját.)
Szkeptikus vagyok. Rosszkedvű. Gyanítom, hogy Hamoudi a lehető leghamarabb el akarja érni a Hussein Király hidat, ahol elválunk – ahol Jordániából a nyugati partra térek át. De tévedek.
Elkezdenek megállítgatni a biztonságiak.
Forgalmi ellenőrök. Katonai felügyelők ötven kaliberes géppisztolyokkal felszerelt terepjárókban. Még álruhás titkosrendőrök is, akiket könnyen felismerni csillogó fehér teherautójukról és mértanian tökéletes frizurájukról. (“Többet kéne gyalogolnotok”, mondom. Az ügynök megragadja a hasát. “Igaza van”.) Nem vagyunk a modern útra valók, Hamoudi és én, a kapafogú szamarainkkal. A narancssárga pokróccafatokból összevarrt nyergeinkkel. A naptól kiszívott shemagh-jainnkal, koszos fejkendőinkkel. A teáskannánkkal, ami akár bomba is lehetne. Lehetnénk akár kémek is, csempészek, bajkeverők – másszóval nomádok, aki mindig gyanúsak. A jordán főváros, Amman közelébe érve 24 óra leforgása alatt hatszor állít meg és igazoltat a rendőrség – rekord. Ez majdnem annyi ellnőrzés, mint az eddigi 3500 km alatt összesen. Az út a mi hosszúkás börtönünk. Sétáló elítéltek vagyunk benne. Hirtelen egy térkép jut eszembe: a rendőrségi ellenőrzések diagramja. A szabad mozgás térképe. (Mi is készítünk egy ilyen interaktív térképet, itt található.)
De a dolog nem ilyen egyszerű. A mozgás szabadsága fejben dől el.
Ahogy magunk mögött hagyjuk a vadont, észreveszem, hogy Hamoudi egyre éberebb, óvatosabb. Sportos ember: képzett régészeti vezető, ismeri Jordánia gazdag történelmét, és mindenféle nép és nemzet barátja. Nagydumás, sokat nevet, sosem fárad el, remek sivatagi túlélő, büszke beduin. Mégis elcsendesedik, ahogy egyre távolabb kerülünk szép otthonától, az ősi Petra hegyeitől. Hamoudi bedul: egy kicsi, vidéki, törzsi jordán etnikum tagja. Az autópálya pedig biztonságos – azaz semleges – folyosó a Többiek, más törzsek földjén keresztül. A burkolt út lehet, hogy az én ellenségem, de Hamoudi szövetségese.
“Tudok egy jó helyet megszállni”, mondja a 48 kilométeres nap végén.
Ezalatt egy ismerős szakadt sátrát érti. Sayadeen egy beduin csoporthoz, a bedulokkal barátságos társasághoz tartozik. Alumínium dobozokat gyűjt az autópálya szélén.
De a dolog nem ilyen egyszerű. A mozgás szabadsága fejben dől el.
Ahogy magunk mögött hagyjuk a vadont, észreveszem, hogy Hamoudi egyre éberebb, óvatosabb. Sportos ember: képzett régészeti vezető, ismeri Jordánia gazdag történelmét, és mindenféle nép és nemzet barátja. Nagydumás, sokat nevet, sosem fárad el, remek sivatagi túlélő, büszke beduin. Mégis elcsendesedik, ahogy egyre távolabb kerülünk szép otthonától, az ősi Petra hegyeitől. Hamoudi bedul: egy kicsi, vidéki, törzsi jordán etnikum tagja. Az autópálya pedig biztonságos – azaz semleges – folyosó a Többiek, más törzsek földjén keresztül. A burkolt út lehet, hogy az én ellenségem, de Hamoudi szövetségese.
“Tudok egy jó helyet megszállni”, mondja a 48 kilométeres nap végén.
Ezalatt egy ismerős szakadt sátrát érti. Sayadeen egy beduin csoporthoz, a bedulokkal barátságos társasághoz tartozik. Alumínium dobozokat gyűjt az autópálya szélén.
Known friends on an unknown road: Ali Salam al Sayedeen, Barakat, and Fatimah in their plastic tent.
Paul Salopek
Az idegen földön alkonyatkor érünk erre a talapaltnyi barátságos területre. A férfi tinédzser felesége, talpig feketében, karvalyorrú, csillogó fehér fogakkal, kiviszi két szamarunkat, Selwát és Mana’-t a legelőre. Hamoudi és én a kopott matracokra rogyunk. Kimerülten bámulok ki a bejáraton.
Empty wealth: a luxury resort on the Dead Sea.
Paul Salopek
A közelben ötcsillagos hotelek csillannak fel a Holt-tenger partján. Valakik talán épp ott állnak az egyik szobában, kezükben egy pohár bor a minibárból, és néznek ki az ablakon a növekvő sötétbe. Jó emberek, de legalábbis nem rosszabbak, mint bárki más ezen a rettenetes úton. Hunyorogva talán észrevennének egy csillámló kis pontot a sivatagban, úgy 300 méterre. Egy kicsi kocka az, rozzant műanyagba csomagolt szerkezet, benne öt ember ül. Távcsővel azt is láthatnák, hogy a fiatal beduin lány, Fatimah, a tűz mellett serénykedik, sütögeti a betakarított tojást és paradicsomot. Idősödő férje, Ali Salam, egy kecskebőr rababa, azaz beduin hegedűt melenget a parázsnál. Kisbabájuk egyre csak köhög az ölemben, homokszínű bőre kiütéses a rühtől. A neve, Barakat, áldást jelent. Hamoudi megköszörüli a torkát, és énekelni készül. Az autópálya éjszaka is tovább dübörög.
