A lábbeli a modern identitás védjegye. Hogyan mérjük fel egy XXI. századi ember értékrendjét egy szempillantásra? Ne a szemébe nézzünk, hanem a cipőjére.
A gazdag északon, ahol a divat mindenki kénye-kedvét kiszolgálja, a cipő azonnal mesél a társadalmi osztályról, trendiségről, karrierről, szexuális hovatartozásról, sőt, még a politikai preferenciáról is (gondoljunk csak a klumpára vagy a cowboy-csizmára). Könnyű hát összezavarodni, ha olyan helyen fordulunk meg, ahol az emberek — nők, férfiak, gyerekek milliói — egyforma lábbelit vesznek fel minden reggel: az olcsó, demokratikus, sokoldalú etióp műanyag szandált. A szegénység diktálja a keresletet. Az egyetlen márka a szükség.
A korlátozott színekben — fekete, piros, barna, zöld, kék, lila — elérhető szerény gumipapucsok a helyi találékonyság diadalát jelképezik. Elenyésző a gyártási költségük. Már egy napszámnyi bérből (két dollár) is lehet venni egy párat. Hűvösek is — szellőzést engednek a lábnak az Afar-medence égető sivatagi talaján. Ráadásul házilag javíthatóak: tűz felett felolvasztva meg lehet igazítani a műanyag pántokat. Az Etiópia-szerte használatos műanyag szandálnak alig van súlya. Újrahasznosítható. Végezetül pedig, bár alsó kategóriásnak tűnik — hiszen Afrika legszegényebb rétege hordja -, kevés lábbeli dicsekedhet saját emlékszoborral. (Az Etiópai és Eritrea közötti hosszú és tragikus konfliktusban mindkét tábor katonái ehhez hasonló szandálokban estek el a csatatéren).
Kéttevés karavánunkhoz — A’urta, avagy “Tehénért Cseréltem”, és Suma’atuli, azaz “Fülén Megjelölt” — végre csatlakozik a két elveszett tevehajcsár, Mohamed Aidahis és Kader Yarri. Herto Bouriból, a kiindulóponttól értek utol minket, tempósan áttalpalva a göröngyös medencén és lankás ugaron. A helyi szokásoknak megfelelően senki nem feszegette, hogy mi volt az egyhetes késedelem oka. Késtek. Most itt vannak. Mindketten rikító zöld szandálban.
A Nagy Hasadékvölgy felszíne egy hatalmas pergamen, tele a fröccsöntött talpak porba préselt nyomaival. S bár az etióp szandálok tömegtermékek, a viselőik nem azok. Húzzák a bal sarkukat. Jobb szandáljuk parázsra lépésről árulkodik.
Ahmed Alema Hessan, aki az etiópiai Nagy-hasadékvölgyön át északra vezet minket, egyik nap az út mellett térdelt, a szandálok végtelen lenyomatait vizsgálva.
„La’ad Howeni Dalifagiban vár ránk” — mondta Alema, egy magányos szandálnyomra mutatva. La’ad Dalifagiban várt.
