Északra, majd kelet felé tartva elhagyjuk a sivatagot és átlépünk az antropocénbe, a modern ember korába.
Aszfaltra bukkanunk: a Dzsibutit Etiópiával összekötő, teherautóktól lüktető útra. Poros kisvárosokon talpalunk keresztül. Kosz és dízel. Bárok. Egyszerű deszkapultos boltok. Ajtajuk előtt girlandként felfűzött konzervdobozok csilingelnek a szélben.
Majd Dubtinál a cukornád tengere (nem is, inkább fala). Ipari öntözés mérföldeken keresztül. Csatornák. Terelőgátak. Letarolt mezők. Ahmed Alema Hassan, tévedhetetlen vezetőm, eltéved. Ahogy keressük a kiutat a nádak között, ránk esteledik, és már csak körbe-körbe vezetjük a fáradt tevéket. „Hűha, barátom” – adja fel Alema. „Ez képtelenség! Mindig másmilyen!”
A Tendaho cukorültetvényen vagyunk, egy több millió dolláros etióp-indiai vállalkozáson, amely kulcsa az Afar-medence gazdasági fellendülésének. Hamarosan ötvenezer munkás fogja verejtékkel megművelni a 120 000 hektárnyi kiegyengetett, alakított, formált sivatagot az Awash folyó árterében, hogy megédesítse a világ kávéit, teáit. Akár a hatodik legnagyobb cukorexportőrré is emelheti Etiópiát. Általa megszűnhet az ország az idegen segélytől való függősége: ez nem rossz.
De a haladás ritkán vonatkozik egyenlőképpen minden érintettre. Minden fejlődési folyamatban vannak nyertesek és vesztesek. Az egyik vesztes itt egy értelmes, fiatal afar nő – lány, igazából, bár a tartása öreges. Piros ruhát visel. Egy új támfal mellett áll. Vizet merít az egykori Awash folyóból.
„A cég kitelepített minket a földünkről”, meséli, karjával a nádmező felé intve. „Kapunk egy kis munkát, mi afarok, de mindig a legalját. Őrködés. Lapátolás.”
Egy cukornádültetvényen jellemzően 20 dollár az egyhavi fizetés. A lány azt mondja, a rendőrökkel űzették ki az utolsó helyi nomád közösségeket, akik nem voltak hajlandóak költözni. Lövések durrantak. Mindkét oldalon sebesültek.
Mikori is ez a történet? Az egyik legrégebbi a világon.
Hogy hívták a dakotai Fekete Hegyekből kiűzött sziúkat, akik útban voltak az aranyásóknak? Ki tudja… Kik azok, aki ma feladják megszokott élőhelyüket – az európai üzletpolitika által kiszorított ír földművesek, vagy az autópályák útjából elköltöztetett mexikói gazdák - mindig valami közös cél érdekében? Már lehetetlenség nyomon követni. Az emberiség radikális és gyorsuló változási ciklusokkal alkotja újra a világot, a letarolt talajréteggel együtt a helyek emlékét is megsemmisítve. Korunk lélegzetelállító változásai ellaposítják a kollektív emlékezést, megváltoztatják az előzményeket, elvágják a felelősség vonalát. (Mi is annyira zavaró a kisvárosi hangulatban? Nem csak a helynélküliség, de az időtlenség is; szükségünk van arra, hogy felismerhessük múltunkat a tájban.)
Dubti egy kavargó, zöld határzóna. A szorgalmas nők és férfiak Etiópia minden zugából hoznak ide új reményeket, ízeket, hangokat. Háromezer családot fog majd befogadni az ültetvényhez kapcsolódó ingatlanfejlesztés. A hőhullámok messzeségében egy afar kecskét terel a kockaépületek előtt: megtestesült lidérc az egyre mélyebb feledésbe merülő tájon.
Ethiopian police watch anthropocene video, Afar Triangle.
Paul Salopek
Disothóban, egy másik útszéli állomáson, feltöltöm a laptopomat a rendőrségen. A tisztek mind kívülállók, nem afarok. Barátságosak, kíváncsiak, nagylelkűek. Alemát és engem teával kínálnak. (Sűrű a cukortól.) A beszélgetést az etióp tévé műsora zavarja meg. A rendőrök népnevelő videóklipeket néznek: a felszíni bányászat és útépítés végtelenített felvételei mennek popzenei aláfestéssel. Megköszönjük nekik a vendéglátást. Továbbállunk.
Milan Kundera, a cseh regényíró írta egyszer, hogy a hatalomban levő ember elleni harc nem más, mint az emlékezés harca a feledéssel.
Az afar lány neve Dahara. 15 éves.
