Lemerült elemek. Lejárt etiópiai pénzérmék. Egy zöld műanyag fésű. Alsónadrágok.
Háromnapi járásra vagyunk az etióp határtól.
To reach the Red Sea—gateway to a new life—migrants cross a merciless plain.
Paul Salopek
Vulkáni kőzettengeren vágunk keresztül. Forró, pokoli, végtelen. Szénfekete kövek izzó síksága. Életnek nyoma sincs – még csak egy növényt sem látni sehol. A táj steril, idegen, mint a szürke, kásás képek, amiket az űrszondák küldenek. Egyszer csak… egy női cipő. 36-os, műbőr, strasszokkal kirakva. Arrébb egy naptól szürkére fakult baseballsapka. Majd egy tucatnyi – sőt, több száz – törött műanyag üveg. (Sütőolajos palackok, legtöbb vászonba bugyolálva hűtés gyanánt).
Miután hetekig gyalogoltunk keresztül a szegények sivatagán – a nomád vadonban, ahol minden hulladékot, minden egyes konzervdobozt, műanyag palackot felvesz valaki, hogy újrahasznosítsa –, a Nagy-hasadékvölgy egy újabb régészeti bugyrába lépünk, amely csaknem 250 kilométeren keresztül húzódik Dzsibutin át egészen a Vörös-tengerig. XXI. századi vándorok, száműzöttek, vezeklők, árvák által hátrahagyott szeméttenger. Valahol előttünk a határátkelő a szűk keresztmetszet; ezen a tölcséren keresztül áramlanak keresztül a vendégmunkások Afrika szarvának minden tájáról. Ők is gyalogolnak. Jemenbe tartanak. Szaúd-Arábiába. Dubaiba. Nem azért, hogy kőhegyű vesszőikkel antilopra vadásszanak, mint a korai Homo sapiens, amikor kivándorolt Afrikából. Nem is holmi könnyed kalandvágytól vezérelve, mint az manapság szokás. Hanem hogy bérbe adják az izmaikat, a testüket egy falat kenyérért.
Oromók Dél-Etiópiából, és tigray-k a felvidékről. Menekültek Szomália romjaiból. Páran az eritreai hadseregből dezertáltak. Fiatalemberek. Néhány kemény asszony. Erősnek kell lenniük. Mert a sivatagi átkelés nehéz, könyörtelen. Vannak, akik itt halnak szomjan. Sokan vízbe fulladnak, amikor rozoga csónakjaikkal megpróbálnak átkelni a Vörös-tengeren. Évente legalább százezer ember hagyja el így a kontinenst. Leginkább éjszaka haladnak, csempészek vezetik őket. Ez a kietlen, rettenetes síkság éjszaka hemzseg a vándoroktól. Csillagfényben folytatódik a népvándorlás Afrikából.
Migrants take a break near the Djibouti border.
Paul Salopek
Hahai, így hívják őket az afar nomádok. Szélemberek.
Átsuhannak a sivatagon, keveset hagyva maguk után azon kívül, amit elszórnak az úton. Egy szandál. Egy fazék. Értéktelen pénzkötegek. És a csontjaik, melyeket a tovább haladó túlélők laza kőkupacok alá rendeztek.
Szemüvegkeret (lencse nélkül). Egy póló. Egy melltartó. Egy tubus Gillette borotvahab. Napon összeszáradt hátizsák (képregényekkel díszítve).
Egyik reggel egy kieső afar táborban találkozunk a hahai-okkal.
Tizenöt fáradt ember a hegyekből, Etiópiából – abból az országból, ami majdnem a legutolsó az ENSZ szegénységi listáján; 174. helyen áll a 187-ből –, az egy fokkal kevésbé elmaradott Dzsibuti (165.) felé tartva, hogy végül elérjék az alig kevésbé szegényebb Jement (154.). A számok alapján megértjük, hogy miért maradnak még fényes nappal is észrevétlenek ezek az emberek.
Köveken üldögélnek az éjszakai gyaloglás után. Flaskáikból vizet kortyolgatnak. Egyikük kézzel kavargatja a besso-t (árpakását) egy horpadt alumínium tálkában. A csempész, egy öreg afar, arrébb ült le – trendi neonkék zokni és magasszárú teniszcipő van rajta –, dohányzik.
“Besso,” a barley gruel, sustains migrants on the long and risky trail to Djibouti and Saudi Arabia.
Paul Salopek
„Jemen kemény hely”, meséli egyikük. „Késsel és fegyverekkel jönnek nekünk."
Látja az arcomon a hitetlenkedést.
„Tényleg”, bizonygatja egy másik. Danielnek hívja magát. Wollo tartományból indult 13 napja. Fügeszedés várja Szaúd-Arábiában. 4000 etióp birrt – kb. 200 amerikai dollárt – kereshet vele egy hónapban. Fejedelmi összegnek számít; kétszerese annak, amennyit Etiópiában munkásként keres.
Megosztja velem a történetét. Tavaly Jemenben tolvajok támadtak rá és a vele vándorló nincstelenekre. Egyiküket leszúrták és testét egy kútba dobták. Daniel három napig bujkált a bokrok között élelem nélkül, mielőtt ki tudott osonni a szaúdi határhoz. Mosolyogva meséli a történetét. Mindenki mosolyog. Elkészült a besso. Többet nem beszélnek. Szemükben az óceán. Vége a történetnek.
The address books of migrants in the Horn of Africa are left behind to be perused—and eaten—by rodents.
Paul Salopek
Két jegyzetfüzet dubai telefonszámokkal (a lapok sarkait megrágták az egerek). Egy nadrág. Egy lekvárosüveg. Egy 7.62 mm-es töltényhüvely.
Éjszaka a kősíkságon. Kis karavánunk állni kényszerül.
Vezetőnket, Ahmed Alema Hassant valami tífusz-szerűség vette le a lábáról. Én is rosszul vagyok. Éhesek vagyunk mind. 35 kilométert jöttünk. Készleteink már csak pár csomag tésztából és kekszből állnak. Hagyjuk korán kialudni a tüzet. Ébren fekszünk a takaró alatt. Egy messzi, napsütötte házra gondolok, egy fehér házra egy magasabb égövön, zöld fákra, női kacagásra a konyhában, a hadadaíbisz hangjára. A szívem álmodik.
„Paul?” – szól hozzám sürgetően Alema a sötétben. „Hé, Paul!”
De már én is hallom: zavargás van az éjszakai levegőben. Távoli moraj, szinte észrevétlenül erősödik, mintha egy csorda vadállat közeledne. Lehetséges, hogy vannak állatok ezen a környéken? A legközelebbi fűszál vagy forrás is több kilométerre van innen. Felülök.
És jönnek, Alema zseblámpájának halvány fényében alakok rajzolódnak ki.
Nők és férfiak az éjszaka szürke és fekete ágaiból kivájt domborműn. Öten, hatan. Tucatnyian. Tömegével. Libasorban vonulnak el a tábor mellett. Próbálom számolni őket, de kilencven után feladom. Csoszogó lépteik felverik a port. Nem néznek fel. Nincs náluk semmi fény. Keveset hagynak hátra. Egy árva szót sem váltunk. Ki sem bírom nyitni a számat.
