Andrej Asztafjev, ahogy a legtöbb régész, világéletében a földet nézte.
Az utóbbi két évtizedet az orosz tudós azzal töltötte, hogy bejárta és átfésülte Kazahsztán nyugati részének barna, szikes sivatagait a Közép-Ázsián egykor átvándorló embertömeg által hátrahagyott nyomok után kutatva: kőkorszaki balták, bronzkorból származó kagylóhéjak, a Selyemúton elszórt nyílhegyek, illetve olykor-olykor 19. századi elfeledett cári erődökből előkerült puskagolyók. Idén télen azonban a hatalmas és jórészt lakatlan kutatási területre néző távoli hegyről letekintve Asztafjev úgy döntött, maga is hátrahagy néhány ereklyét. Nem is kicsiket. A helyi sziklarajzok mintáit lemásolva, GPS-technológia és négyrotoros drón használatával óriási méretű geoglifákat rajzolt a sztyeppére – mindezt az autójához kötött vasúti talpfával.
És hogy mire jutott öt hónapnyi kemény munkával? Egy több mint 150 méter hosszú argali juh, egy három futballpályánál is magasabb lovasíjász, egy teljes hosszában közel 400 méteres stilizált teve és két további, helyi történelem ihlette gigantikus motívum. Amikor a Google Earth frissíti a Közép-Ázsiáról készült műholdas felvételeit, mindenki megcsodálhatja majd Asztafjev műalkotásait az űrből nézve.
A centuries-old water well along the old Silk Road is one of the cultural relics studied by Astafyev in Mangystau.
Paul Salopek
„A kérdés már csak az volt, hogyan valósítható ez meg a táj természetes szépségének csorbítása nélkül” – írta meg nekem e-mailben, és hozzátette, inspirációját a híres, perui Nazca-vonalakból merítette. „Mindig is vonzott a helyi nomád kultúrák sziklarajzainak egyszerűsége és egytónusú, magával ragadó színvilága. Harmóniát sugároznak.”
Gyalog járom a világot. Asztafjev másfél emberes vállalkozása – amelyben 13 éves kisfia, Artem volt segítségére – csak a legutóbbi, földön keresendő bizonyítéka annak, hogy az emberiség szó szerint újra akarja formálni a bolygót.
A legtöbb jel persze modern. Az antropocén korban élünk, egy olyan földtörténeti korban, amelyet teljes mértékben az emberi vágyak és a technológia alakít. Nem is csoda hát, hogy ipari társadalmunk autópályák, csővezetékek, gátak, víztározók, vasutak, megavárosok és ültetvények alkotta szövete határozza meg a Földre hagyott lenyomatunkat: gigantikus akadályok, amelyeken gyalog átkelni kínszenvedés, mivel gépek számára tervezték és építették őket, nem pedig a hús-vér inaknak és izmoknak.
Ám a beton- és acélrengeteg észveszejtő sűrűjében fennmaradt a természetellenes, de az előbbinél mégis finomabb vonalak és görbék, kiemelkedések, bemélyedések és árkok halvány nyoma. Egy letűnt korból maradtak hátra: fajunk történetének 99%-ából – még a gépek megjelenése előttről – származó alig észrevehető emlékek, megfakult szövegek, újraírt pergamenek ezek. Jason Ur, a Harvardi Egyetem régésze műholdfelvételek segítségével térképezi fel a mezopotámiai városok közti gyalogutakat, és találóan „láthatatlan utaknak” nevezi az antik időkből származó vonalakat és hálózatokat. Emberlábak és állatpaták generációi által kivájt, kézzel a földből épített jelek hálójáról van szó, amely az autósok számára jórészt láthatatlan.
Utam kezdetén az etiópiai Nagy-hasadékvölgyben például kődombegyütteseket találtam, míg a szem ellát: a nomád állattenyésztő afarok sírjaiból álló nagyszabású nekropoliszt, amely a köves utakhoz szokott egyszeri utazók számára teljességgel ismeretlen.
The ancient rock curbs of the pilgrims’ road. Tarik al hajj, Saudi Arabia.
Paul Salopek
A szaúd-arábiai Hidzsáz-sivatag homokján sétálva olyan barázdákba botlottam, amelyeket az évszázadokon keresztül Mekkába igyekvő tevekaravánok véstek a hegyek közé. A csodás ereklyék kacskaringózó folyama rejtve maradt a rohamosan terjeszkedő, soksávos szupersztrádák árnyékában.
Kazahsztán és Üzbegisztán napsütötte Üsztürt-fennsíkján megbotlottam a száraz fűben megbúvó alacsony kőpadkákban, melyek a vaskori vadászok kilométereken át húzódó csapdáiként szolgáltak – segítségükkel terelték a vonuló antilopcsordákat a gödrökbe, ahol aztán levadászták őket.
Andrej Asztafjev geoglifái különös módon átjáróként szolgálnak az ősi és az új világ közt.
Asztafjevvel a Kaszpi-tenger partján fekvő távoli Aktauban, a kazak sztyeppék nyugati partjának kikötőjében találkoztam. A két magyarországnyi méretű, hideg és szárazság nyűtte vad táj természeti és kulturális kincsei büszkeséggel töltötték el, mintha Mangisztau a saját udvara lenne. A térség füves pusztái, szikes síkságai, magányosan emelkedő, lapostetejű hegyei még mindig farkasfalkák, elszórtan legelésző antilopok és iráni leopárdok otthonát képezik. Az éghajlatnak köszönhetően itt úgy őrződtek meg a régészeti lelőhelyek, akárcsak egy hatalmas kültéri múzeumban. Asztafjev különböző technikákat próbált ki az óriási rajzok megalkotására. Fehér követ morzsolt, hogy azzal „fesse” a motívumokat a talajra. Végül úgy döntött – a közeli vasútépítés okozta hosszútávú hatásokat tanulmányozva –, hogy egy vasúti talpfát húz végig a földön.
„Küldetésem az anyatermészet méreteiben átfogalmazni a bibliai parancsolatot: ne árts!” – vallotta be.
Andrej örömmel jelenti, hogy a tavaszi esőzések hatására a kazak sztyeppék zöldellnek, alkotása pedig időközben lassacskán elhalványult.
The ancient rock curbs of the pilgrims’ road. Tarik al hajj, Saudi Arabia.
Paul Salopek
A szaúd-arábiai Hidzsáz-sivatag homokján sétálva olyan barázdákba botlottam, amelyeket az évszázadokon keresztül Mekkába igyekvő tevekaravánok véstek a hegyek közé. A csodás ereklyék kacskaringózó folyama rejtve maradt a rohamosan terjeszkedő, soksávos szupersztrádák árnyékában.
Kazahsztán és Üzbegisztán napsütötte Üsztürt-fennsíkján megbotlottam a száraz fűben megbúvó alacsony kőpadkákban, melyek a vaskori vadászok kilométereken át húzódó csapdáiként szolgáltak – segítségükkel terelték a vonuló antilopcsordákat a gödrökbe, ahol aztán levadászták őket.
Andrej Asztafjev geoglifái különös módon átjáróként szolgálnak az ősi és az új világ közt.
Asztafjevvel a Kaszpi-tenger partján fekvő távoli Aktauban, a kazak sztyeppék nyugati partjának kikötőjében találkoztam. A két magyarországnyi méretű, hideg és szárazság nyűtte vad táj természeti és kulturális kincsei büszkeséggel töltötték el, mintha Mangisztau a saját udvara lenne. A térség füves pusztái, szikes síkságai, magányosan emelkedő, lapostetejű hegyei még mindig farkasfalkák, elszórtan legelésző antilopok és iráni leopárdok otthonát képezik. Az éghajlatnak köszönhetően itt úgy őrződtek meg a régészeti lelőhelyek, akárcsak egy hatalmas kültéri múzeumban. Asztafjev különböző technikákat próbált ki az óriási rajzok megalkotására. Fehér követ morzsolt, hogy azzal „fesse” a motívumokat a talajra. Végül úgy döntött – a közeli vasútépítés okozta hosszútávú hatásokat tanulmányozva –, hogy egy vasúti talpfát húz végig a földön.
„Küldetésem az anyatermészet méreteiben átfogalmazni a bibliai parancsolatot: ne árts!” – vallotta be.
Andrej örömmel jelenti, hogy a tavaszi esőzések hatására a kazak sztyeppék zöldellnek, alkotása pedig időközben lassacskán elhalványult.
