Nem mondhatni, hogy zökkenőmentes volt az Out of Eden Walk folytatása Közép-Ázsiában.
Kezdődött azzal, hogy még Kirgizisztánban, Bishkekben, reggeli közben kettétört az egyik őrlőfogam. ("Megpróbálunk elvinni Indiába", mondta nem túl meggyőzően a fogorvos.) Aztán a hegyi vezetőnkön, Sergei Gnezdilovon kiütött a felnőttkori bárányhímlő, így a fővárosi kórház felé vette az útját. Első (és rövid úton leépített) kirgiz málhás szamarunk meg ágyékon harapta az egyit útitársunkat. Majd miután átléptük a tadzsikisztáni határt, a második málhás szamarunk megszökött nem egyszer, de kétszer is, ugyanazon az estén - másodszorra egyenesen a 4300 méteren tomboló hóvihar kellős közepébe.
Furough Shakarmamadova (right) and Safar Ali trying to locate a lost pack donkey.
Paul Salopek
"Juhéééj! Remek!" kiáltotta Furough Shakarmamadova, karját győzedelmesen a magasba lendítve, mikor megtaláltuk hosszúfülű Houdininket egy autós felderítő út után. (Visszaballagott egészen a kirgiz határig, egynapi járásra, ahol a szemfüles határőrök feltartóztatták.)
Shakarmamadova (23) gyakran csinálja ezt. Örül minden sikernek, kicsinek és nagynak. Új kísérőm, pamír hegyi vezetőm egy renkdívül lelkes teremtés, akárcsak a kollégája, Safina Shoxaydarova (23), másik útitársam a Pamír hegyek között. Ők ketten első generációs muszlim túravezetőnők itt Kelet-Tadzsikisztán rideg és távoli hegyvidékén. Úgy éreztem, szerencsét hoznak majd nekem.
Úgy is lett.
Shakarmamadova: a woman of enthusiasms
A. Jegnaradze
Safar Ali szamárhajcsárunkkal együtt napi harminc kilométert teszünk meg a kristálytiszta magaslatokban, úton India felé. Végre megtaláltuk az egyensúlyunkat a szédítő közép-ázsiai hegyláncokon: a világ tetején.
Hétszáz évvel ezelőtt Marco Polo így írt a sziklás Pamírokról: "Nem más ez, mint egy sivatag, mindenféle élet és növényzet nélkül, így az utazók kénytelenek magukkal cipelni mindent, amire szükségük lehet." Kirgiz pásztorok telepedtek le itt az 1600-as években. A 19. században pedig orosz és brit kémek derítették fel a Pamírok kies területét, hogy gyarmati birodalmaik határát kitolják a Nagy Játszmában. (Az egyik brit tiszt diplomatikusan arra utasította beosztottjait, hogy meg se rezzenjenek, amikor találkoznak geopolitikai ellenség-barátaikkal - ily módon lelkes orosz öleléseknek voltak kitéve.)
A '30-as években épült pamír autópálya mellett gyaloglunk. Ez Karakoram után a második legmagasabban fekvő út a világon. Ma már szanaszéjjel van töredezve. Karakul magas, hideg, kietlen vidékén vágjuk le az utat. Követjük az új határt, mely a Kínának nemrég átengedett holdbéli táj szélét jelöli.
Magasan, buja mezőkön verünk tábort.
Itt a patakok olyanok, mint a hegyláncok kapillárisai: reggel csontszárazak, de estére feltöltődnek az olvadt hótól, mintha minden nap egy hatalmas geológiai szívdobbanás pumpálná őket.
A patakokon kívül azonban más is felszínre hozza a Pamírok mélyebb, ősi ritmusait.
A hegyek is lélegzenek, mint egy szunnyadó óriás. Reggelente a hideg éjszakai levegő ránehezedik a völgyre, mintha az óriás belélegezne. Nappal pedig felmelegszik és szétterjed a síkságokon, majd felszáll a csúcsok felé, mint egy mély, lassú kilélegzés. Így a le- és felszálló áramlatok naponta irányt váltanak, mint egy lélegzetvétel.
A Pamírok élnek.
Shakarmamadova: a woman of enthusiasms
A. Jegnaradze
Safar Ali szamárhajcsárunkkal együtt napi harminc kilométert teszünk meg a kristálytiszta magaslatokban, úton India felé. Végre megtaláltuk az egyensúlyunkat a szédítő közép-ázsiai hegyláncokon: a világ tetején.
Hétszáz évvel ezelőtt Marco Polo így írt a sziklás Pamírokról: "Nem más ez, mint egy sivatag, mindenféle élet és növényzet nélkül, így az utazók kénytelenek magukkal cipelni mindent, amire szükségük lehet." Kirgiz pásztorok telepedtek le itt az 1600-as években. A 19. században pedig orosz és brit kémek derítették fel a Pamírok kies területét, hogy gyarmati birodalmaik határát kitolják a Nagy Játszmában. (Az egyik brit tiszt diplomatikusan arra utasította beosztottjait, hogy meg se rezzenjenek, amikor találkoznak geopolitikai ellenség-barátaikkal - ily módon lelkes orosz öleléseknek voltak kitéve.)
A '30-as években épült pamír autópálya mellett gyaloglunk. Ez Karakoram után a második legmagasabban fekvő út a világon. Ma már szanaszéjjel van töredezve. Karakul magas, hideg, kietlen vidékén vágjuk le az utat. Követjük az új határt, mely a Kínának nemrég átengedett holdbéli táj szélét jelöli.
Magasan, buja mezőkön verünk tábort.
Itt a patakok olyanok, mint a hegyláncok kapillárisai: reggel csontszárazak, de estére feltöltődnek az olvadt hótól, mintha minden nap egy hatalmas geológiai szívdobbanás pumpálná őket.
A patakokon kívül azonban más is felszínre hozza a Pamírok mélyebb, ősi ritmusait.
A hegyek is lélegzenek, mint egy szunnyadó óriás. Reggelente a hideg éjszakai levegő ránehezedik a völgyre, mintha az óriás belélegezne. Nappal pedig felmelegszik és szétterjed a síkságokon, majd felszáll a csúcsok felé, mint egy mély, lassú kilélegzés. Így a le- és felszálló áramlatok naponta irányt váltanak, mint egy lélegzetvétel.
A Pamírok élnek.
