Tegnap éjjel hiénák kószáltak a táborban.
Lépteik puha, ritmikus dobogása olyan volt, akár a tenyérre vert ütem hangja. Eszelős vihogásuk hátborzongató gurgulázással párosult – valahol a dorombolás és az ugatás közt. Felemeltem a fejem, de nem láttam őket. A hold alacsonyan állt. Sötét volt az éj. Nem volt, ami elűzze őket: nem raktunk tüzet. Nyolc mérföldre északra a kijelölt utunktól, az Avas folyó mocsaras partja mentén törtünk előre. Átvágtunk a sűrű, tüskés bozóton, és kimerülten, moszkítóktól gyötörten feküdtünk le. De nem sikerült aludni. A yangulik, vagyis a hiénák miatt.
Idegenvezetőm, Ahmed Alema Hessan szerint mindez a szomáliul beszélő nomádok, az isszák – az örök mumus marhatolvajok, a „betolakodók” – miatt van, akik délről és keletről, Dzsibuti és Szomália zord sivatagai felől hatoltak be, és akik az afarok ősi ellenségei. Portyázó csapataik derékba törték utunkat, így kénytelenek voltunk éjszaka is menetelni. Az isszák lőnek az afarokra, akik nem restek visszalőni. Lehetetlen megmondani, hogy mennyire valóságos ez a régi pásztorháború, és mekkora része képzelt, felnagyított konfliktus, amely a nagyobb tragédiákhoz viszonyítva – mint a klímaváltozás, az öntözőrendszerek térnyerése és az aszály – csupán egy apró szilánk. Ahhoz túl mélyen gyökeredzik, túlságosan feloldhatatlan, és túl sok mítosz lengi körül.
„Kezdetben, 1930-ban még elítéltem az [afarok általi] állandó öldöklést, de elég hamar rájöttem, hogy ők így élnek, és soha nem éreztem késztetést arra, hogy idegen uralom alá kényszerítsem vagy civilizáljam őket.”
Portrait of two Afar (Asaimara Danakil) warriors, standing, wearing knives across their waists from which hang leather tassels denoting how many men each has killed. The man on the left is Hamdo Ouga, a young Asaimara chief who was killed by warriors of the rival Adoimara Danakil tribe a few days after this photograph was taken. Copyright Pitt Rivers Museum, University of Oxford
Ahogyan a kis karavánunk újra keresztülhalad az emberiség első képviselőinek Afrikában kezdődő útján, útvonalunkat olykor-olykor keresztezik annak a személynek a kísértetlábnyomai, aki leírta ezeket a rideg szavakat – ő nem volt más, mint Sir Wilfred Thesiger, brit író és fényképész: a lázadó, magányos farkas, aki meghaladta saját korát; az utolsó arisztokrata felfedezők egyike.
Thesiger rendkívül idős korában, 2003-ban hunyt el – térdében ekkorra elkoptak a porcok a rengeteg sétától. Cingár, törött orrú, durva hajú nemesember volt. A múlt század közepén szerzett nevet magának, amikor is hatalmas távolságokat járt be mezítláb a szaúd-arábiai beduinok közt. (Kishíján szomjan halt – kétszer is – mire átkelt a Rab-el-Háli sivatagon.) A bakhtiari nomádok közé keveredett Iránban, és ő volt az, aki felfedezte Afganisztán utolsó feltérképezetlen területeit. Ám nem a kalandozást hagyta örökül az utókornak. Sokkal inkább a műveit.
Az iparosodás előtt álló társadalmak végnapjairól írt könyvei – Arab homok (Arabian Sands), Mocsári arabok (Marsh Arabs), Egy nomád látomásai (Visions of a Nomad) – gyönyörűen megírt, érzelgősségtől mentes művek. Egy mára letűnt világról festenek rendkívül pontos és részletes képet, és a drasztikus változás szélén álló tradícionális társadalmakat dicsőítik. A nomádokról készített fekete-fehér képei – melyek közül néhány finoman szólva is homoerotikus – egy olyan gyengéd oldalát mutatták meg, amelyet a viselkedésében ritkán láttatott. Thesiger önszántából játszotta a keményfiút. Megvetette az újszerűséget. Nyolcvanas évei derekán egyedül élt a kenyai sivatag egyik elszegényedett falvában. Az autókat a „borzadály” jelzővel illette.
A magányos angol férfi itt, az etiópiai Afar-medencében kezdte hihetetlen utazásainak sorát, ahol piszkoszöld homokviharok söpörnek végig, és tesznek mindent a földdel egyenlővé. (Apja angol diplomata volt, ő pedig Addisz-Abeba egyik sárkunyhójában jött a világra.)
1934-ben, mindössze 23 évesen az Eton-növendék, díjnyertes boxoló Thesiger egy tevekaraván élén, felfegyverzett őrök kíséretében – akiket barátja, Hailé Szelasszié császár biztosított számára – nekivágott a Vörös-tenger felé vezető útnak, amely az ellenséges danakil területre vezetett (így hívták akkor az afarokat). Útközben hódolt ornitológiai szenvedélyének, elbarikádozta sátrát a harcosok éjszakai rajtaütése elől, és szorgalmasan írt anyjának. „Minden egyszerűen pompásan ment… az összes főnöktől szereztem túszt, hogy biztosítsam a jó magaviseletüket.”
View of Wilfred Thesiger’s expedition party setting out from the Awash Station at the start of his 1933-4 Awash expedition. Copyright Pitt Rivers Museum, University of Oxford
Ő tartotta fenn az afarokról szóló legendát, miszerint ők a világ legharcosabb nomádai:
„A fiúgyermek, legyen bármennyi éves is, akár csecsemő, skalpnak számít. Ha lehetséges, minden esetben kasztrálják az áldozatot, akkor is, ha még él.”
Thesigernek az útról írt Danakil napló (The Danakil Diary) című könyve hemzseg az ilyesfajta testiségtől. Nagyon fiatal volt. Azt látta, amit látni akart. Nem vette figyelembe a történelmi összefüggéseket: az afarok egy folyton terjeszkedő, muszlim pásztor- és kereskedőbirodalom tagjai voltak, akik újra és újra, több generáción át keserű háborút vívtak a betolakodó szomszédokkal, köztük az ortodox keresztény Etiópiával. Thesiger felfegyverkezve érkezett, és nemkívánatos vendégnek számított. Egy militarizált kultúrán masírozott keresztül.
„Ahogy körbenéztem a tisztáson guggoló harcosokon,” – áradozott több mint 80 évvel az ausszai szultánnal, az afarok idegengyűlölő királyával való találkozását követően – „rájöttem, hogy tulajdonképpen a gyermekkori álmom vált valóra ezzel a holdfényes találkozóval, amely Afrika egyik eldugott zugában jött létre egy európaiakat gyűlölő, barbár hatalmassággal.”
Thesiger ma otthon érezné magát Etiópia északkeleti vidékeinek jó részén.
A Mount Ayalu egy tökéletes vulkáni kúpot formázva, csendesen emelkedik ki a Nagy-hasadékvölgy domborzatából. Az égő fa füstjéhez hasonló, áttetsző kék színben sejlik fel. Tevéink pedig, akárcsak Thesiger állatai, immár személyiséggel bírnak: a nagy Suma a’tuli egy szúfi sztoikus, a kis termetű, de vakmerő és csökönyös A'urta pedig elégedetlenségét fejezi ki, amikor lerázza magáról a csomagokat. Éjjelente az öreg felfedezőt megnyugtatta volna a kormos fazekak csörömpölése és a tábortűz körüli tréfálkozás. A vadállatok érdekes módon nem tűnnek el: az aranyszínű fényben kirajzolódó struccok szinte világítanak a pusztán, ahogy a nap nyugovóra tér. És én szintén találkozni szeretnék az afarok délibábszerű királyával.
Így hát tábort bontunk és továbbállunk.
Ernyőakáciák nyílt erdejein baktatunk keresztül, az afarok kunyhói mellett, akik csak állnak, és néznek bennünket. („Érdekes egy érzés, ha az embert folyamatosan szemmel tartják…”.) Mellettünk bronzkori kinézetű bárdokkal aprítják az egyre fogyó fát, hogy aztán faszenet készítsenek belőle. Elhaladunk itt-ott néhány zöld veteményeskert mellett, ahol kukoricát, görögdinnyét és hagymát termesztenek, hogy végül megérkezzünk a hírhedt Asaita városába, az egykori Aussába, amely egy oázisváros, és hagyományosan az afar szultánság központja. Keskeny sikátorai egy fekete kőfennsíkon helyezkednek el az Avas folyó távoli, eldugott kanyarulatában. A király otthon van. Kishíján harminc mérföldnyi sétát tettünk meg egy nap alatt.
„Halló! Halló!” – kiabálom a műholdas telefonomba, majd felhívom az afar szultánt: „Őfelsége ott van?”
Őfelsége, Hanfareh Ali Mirah az 1730-as évekre visszanyúló királyi család sarja, és annak az uralkodónak az unokaöccse, aki Thesigert tizenkét tömlő tejjel, kétszer annyi ghível (tisztított vajjal) és két ökörrel ajándékozta meg. (Ez volt a kenőpénz, amellyel útjára bocsátották a felfedezőt.) Több hete, hónapja próbálom elérni őfelségét. A telefont a fülemhez szorítva, koszrétegbe borítva várakozok Asaita egyik háztetőjén – itt szoktak aludni az emberek. Afar átkötős szoknyámra rászáradt az izzadtság. Teve- és füstszagom van. A nomádok kovásztalan árpakenyerén élek, és kecsketejet iszom.
„Kérem, hívjon vissza ma este nyolc után” – jelenti ki az udvartartás egyik illetékese.
Úgy is teszek. Ám a szultán hivatásos diplomataként és modern politikusként – aki folyton városi terepjáróval jár, és hol földtulajdoni vitákat old meg, hol élelmiszer-adományokat biztosít katasztrófahelyzetekben, hol pedig ösztöndíjakat oszt szét – nem áll rendelkezésemre nyolc után. Sosem érhető el. Nem kapok ghít, de még ökröt se. Az utolsó hívásom alkalmával már az afar területektől messze jár. De mégis hol van? Franciaországban, Európában – kapom a választ.
