“Akik a tudást keresik, Isten útján járnak, amíg vissza nem térnek.” Al-Tirmidhi, Sunan, 39:2 (Muszlim utazók: zarándoklat, népvándorlás, és a vallásos hitvilág, szerkesztette Taylor és Francis).
Nemrég emberi lábnyomokra bukkantunk a sivatagban. Megdöbbentő látvány.
Lassan araszolgattunk északra Haql felé, a Levant csúcsához, átkelve egy igazi tenger, az Akabai-öböl melletti fehér óceáni síkságon. Semmi sem mozdult, csak a szél. Tovább talpalunk; mi, akik porból születtünk az idő kezdetén. Egyszercsak egy nyom tűnik fel: egy emberé, aki kelet felé tartott egyedül, tevék nélkül. Tolmácsom, Ali al Harbi unszol, hogy csináljak egy fotót. De mi célból? A nyomok bárkitől származhatnak, akár tőlünk is. Holnapra eltűnnek. (Ahogy a mieink is – elsimítja őket a szíriai, palesztíniai északi szelek örök seprűje.) Mégis, a nyomok hatalma felettünk – ahogy lebilincseli a figyelmünket – Szaúd-Arábia ellentmondásosságáról beszél. A híres, egykor legendás beduin népek által lakott mesebeli sivatag most szinte teljesen elhagyatott, letarolta a városok hajnala, a benzin, az autók. A több mint ezer kilométernyi úton ez volt a második emberi nyom, amivel találkoztunk.
A Hidzsázban gyalogolni sokszor olyan volt, mint egy álom. Átkelés egy társadalmon, amely a fekete kecskeszőr sátrakból egyenesen az üveg felhőkarcolókba katapultált. A neonfényekkel díszített műhelyek és Pizza Hutok délibábja. (Arabok bámulnak a légkondícionálótól jeges ablakon keresztül az amerikaira, aki két tevét vezet a kinti olvasztókohóhoz hasonlítható hőségben.) Az elszigeteltség, a szeparáltság érzése. A hittel átjárt életek napi rituáléja. (“Elnézést, Paul úr, most imádkozni fogok.”) A vágy, hogy megértsék őket, a vízum, a fátyol, a falak mögött. A kölcsönös ámulat. Az egész valószínűtlensége. A történelem szédítő mélysége.
Aznap, amikor megtaláltuk a nyomokat, a síkság közepén táboroztunk.
Egy kis emelkedőn álltam, próbálva, mint annyiszor, jelet fogni a mobilon. És a mélyülő alkonyatban - ami a sivatagban úgy tűnik, mintha nem is az égből szállna alá, hanem magából a földből szivárogna fel - hangokat hallottam. A táborból: Ali al Harbi, Awad Omran, és Hassan al Faidi, gyalogos útitársaim. És valahol kint a sűrű sötétségben: a parti őrség kocsija, akik kilométereken keresztül követtek minket. Megfigyelés alatt vagyunk hetek óta.
“Miért követtek minket?” kérdeztem a katonákat.
“Megvédünk titeket.”
“Mitől?”
“Megvédünk titeket.”
Nyugaton a reklámok, a tévé folyamatos dömpingje, felesleges információ hegyek, üzenetek, telefonhívások nyomják el azt, ami igazán számít. Szaúd-Arábiában a csendnek még mindig súlya van.
Rossz hangulatban indultam vissza a táborba. De ahogy közeledtem a sistergő gázrezsó és a homokra terített sátorvászon felé, hallottam, hogy a többiek nevetgélnek. Nem zavarta őket a katonák jelenléte. Könyökölve sztorizgattak, teázgattak. Alig harminc lépés alatt helyreállt a lelki békém. Átállt a szívem. Ők voltak az én Szaúd-Arábiám. Nem a sivatag. Örültem, hogy együtt vagyunk. Még a megfigyelőinknek is. Együtt utaztunk minannyian, mint mindig.
Ma elbúcsúzom Alitól, Awadtól, és Hassantól, akik életreszóló barátságot kötöttek egymással. Saeed al Faiditól is, a logisztikusomtól, aki majd Yanbu melletti farmján fog gondoskodni a két bátor tevéről, Seemáról és Faresről, kényelemben tartva őket életük végéig. Búcsút veszek Haql helyettes kormányzójától is, akitől engedélyt kaptam, hogy megtegyek fél kilométert Szaúd-Arábia és Jordánia határa között – úgy tűnik, erre eddig még senki sem vállalkozott. Búcsút vettem Szaúd-Arábiától.
At the Haql border post, the team that made my Hejaz trek possible: From left, Saeed al Faidi, Hassan al Faidi, Ali al Harbi, and Awad Omran.
Paul Salopek
Negyvenhárom tikkadt kilométer választja el Haql-t Akabától, Jordániától. Az összes üzemanyagom egy kis üveg gujávalé volt.
A sivatag kapuját hátrahagyva nem volt nálam más, csak a ruháim és egy válltáska tele jegyzetfüzetekkel – izzadságtól, teveszartól, vércseppektől pecsétes, befőttesgumival összefogott kékcsíkos lapok. Az oldalak tele a hőségről szóló firkálmányokkal. Jelölések, hogy hol a következő forrás. Zarándokutak skiccei. Beduin tűzgyógyító legendák. Hosszú, hosszú mérföldnyi mondatok egy királyságról, ami még mindig el van zárva a világ elől. Az országút mellett sétálva hét hónapja először pillantottam meg alkoholra utaló nyomokat: borosüvegeket, sörösdobozokat; elhaladtam egy nagy sóbánya mellett, majd tovább a kanyargó partokon egy turistavárosig. Láttam színes szarongos őket. Néhányuk autót vezetett. Senki nem figyelt rám. Úgy röppentem ki a sivatagból, mint a szemét, amit felkap a szél. Találtam egy pénzkiadó automatát. Megkérdeztem, hol egy jobb hotel, olyan körkörös Mies van der Rohe bútor utánzatokkal. Kint tevés utakat ajánlottak a turistáknak.
Near Aqaba, the first mile in Jordan.
Paul Salopek
“Hadd kérdezzem meg”, szólt az érdeklődés legapróbb jele nélkül a recepciós, miközben aláírtam a papírokat – “honnan érkezett, Mr. Salopek?”
